A csupa szív kritikája
Nehéz feladatra vállalkoztam, amikor igent mondtam a kérésre: írjak kritikát a Bástya Kamarakórus múlt heti koncertjéről. Először is szakmám szerint nem vagyok kritikus – bár feleségem gyakran állítja ennek ellenkezőjét. Másodszor oszlopos tagja, mi több, alapítója vagyok e kamarakórusnak, a júniusi koncerten magam is énekeltem, minek okán az objektivitás eléggé távol áll (koncerteken pedig inkább ül) tőlem. Nos, ha a valódi kritikusok kerülnek minket (feltéve, hogy egyáltalán elvetődnek vidékre), kénytelen-kelletlen mégiscsak megírom én az (ön)kritikát. A helyszín és az időpont ideális. Nyár este a Fejér Megyei Múzeumigazgatóság udvarán, a Fő utcáról nyíló rejtett udvarban, kétezer éves kövek között, a valamivel fiatalabb portás vigyázó tekintete mellett. Telt ház, koncert előtti zsibongás, udvaron (szünet nélkül, az előadás alatt is) rohangáló gyerekek. A kamarakórus Josques Des Pres: El grillo c. madrigáljával nyitja az estét. Szép, egységes hangzás, üdítő tempó, a rövid de hatásos darab kedvező felütése a koncertnek. Talán csak az olasz szöveggel vannak nehézségek (néhány turista elnézően mosolyog), hiába, nem véletlenül fordítja le a legtöbb külföldi nyelven megírt darabunkat művészi igényességgel Kozma Tamás, aki maga is kórista (tenor, hátsó sor, balról második). A most műsorra tűzött darabok közül neki köszönhetően élvezhetjük magyar nyelven Franz Schubert: Trink Lied c. gunyoros bordalát. A koncert első felében szerelemtől ihletett művek hangzanak el. Hallhatunk kortárs, a disszonanciát mindenki számára gyönyörűséggé komponáló szerzők alkotásait (Farkas Ferenc: Rózsamadrigál, Petrovics Emil: Játszik a szél), és nem kevésbé izgalmas, romantikus művet is (C. Debussy: Dieu! Qu`il la fait bon regarder). A rövid, de helyenként bonyolult darabok előadásánál különösen fontos a koncentráció, a kórus egy emberként szegezi tekintetét a két (persze felváltva vezénylő) karnagyra: Ughy Tündére és Mihály Györgyre. A hét éve alakult amatőr kórusunk sokat köszönhet e két szakmai kiválóságnak, akik karvezetés szakon szerzett egyetemi diplomájukkal a zsebükben, embert próbáló türelemmel, laikusok számára is érthető zenei nyelven magyarázzák-tanítják-vezénylik húszegynéhányunkat. A Bástya Kamarakórus ritka jelenség a zenei világban. A Kodály Zoltán Ének Zenei 12 Évfolyamos Iskola (Székesfehérvár) vén diákjai által életre hívott együttesünk alapelve, hogy a közös éneklés – életforma. Nem a sikeréhség, a fesztiválszereplés, vagy olcsó külföldi utazások reményében járunk össze a megye különböző sarkaiból és Székesfehérvárról, Budapestről majd’ egy évtizede, heti rendszerességgel próbálni. Mi csak engedelmeskedünk az ember legősibb ösztönének, a rejtélyes benső hangnak, amit hallva napközben is dúdolgatunk, az autóban együtt énekel a család, munka közben fütyörészünk, gyerekeinkkel önfeledten nótázunk, és persze kórusban énekelünk – lehetetlen, hogy ne ragadjunk meg minden kínálkozó alkalmat az éneklésre! Közben a koncerten elhangzik G.F. Händel: Julius Ceasar Egyiptomban c. operájából Kleopátra áriája, illetve Mendelssohn-Bartholdy, valamint Hugo Wolf egy-egy dala (Der Mond, ill. Du denkst mit einem Fädchen mich zu fangen) Kröpl Edina művésznő előadásában (zongorán kíséri: Németh Gábor, vendégművész). A Bécsi Zeneakadémián végzett énekesnő (szintén a fehérvári Kodály Iskola hajdani tanulója) sallangmentesen, kristálytisztán és expresszíven énekel, méltán kap nagy tapsot. A műsor második felében egyházi művek szólalnak meg. Kezdésként két Ave Maria egymás után (T.L.Victoria és G. Donizetti művei, zongorán kísér: Bartha Melinda), utóbbi érdekessége, hogy az udvart szegélyező ciszterci templomban tizenöt évvel ezelőtt énekeltük először (a Disszonancia Vegyeskarral), a szólót akkor is Edina énekelte. Varázslatos múltidézés. Az est csúcspontja ezután jön: Kodály Zoltán: Sík Sándor Te Deum-a, illetve Orbán György Daemon irrepit callidus c. művei egymást hangzásban és mondanivalóban is jól kiegészítik. Az embernek legnehezebb embernek maradnia egy démonoktól teli világban. A kamarakórus érzékenyen és hatásosan tolmácsolja az üzenetet. Az Orbán mű egy helyen kissé szétesett a rendkívül nehéz ritmikának és a gyors tempónak köszönhetően, de biztosan nem a basszus hibázott, arról tudnék (ott állok ugyanis közöttük). A befejező szakaszban könnyedebb darabokkal múlatjuk a feszültséget (E. Elgar: The shower, F. Poulenc: La blanche neige, Puccini: Gianni Schicchi c. operájából Lauretta áriája, Oh! mio babbino caro, Kröpl Edina előadásában, Daróczi Bárdos Tamás: A pünkösdi rózsa, és Schubert: Trink Lied). A törzsközönség számára már megszokott, dicséretesen rövid (mintegy egy órás) koncert a végéhez közeledik, hallgató és énekes felszabadultan tekinget körbe a múzeumudvaron – gyűjtik az emlékeket. A nézőtéren kisgyermekeink sem bírják már tovább, és ahogy a próbákon megszokták, hozzánk rohannak, mit sem törődve azzal, hogy még énekelünk, mellénk állnak, anyjuk, nagyanyjuk lábát átkarolják, innen lesik a közönséget. Hiszen sehány éves koruktól fogva járnak a próbákra, s mialatt mellettünk játszanak, figyelnek is, gyanítom, már ők is hallják saját benső hangjukat. Nemsokára ők is velünk énekelnek, ebben a többgenerációs, baráti életközösségben, a Bástya Kamarakórusban.
